hiper

Az előző részben a kereskedelmi munkával foglalkoztunk, azon belül is a munkaidővel; most azt fogjuk megvizsgálni, hogy mivel foglalkozik az alkalmazott a hiperben (munkaidőn belül).

Az alkalmazott legfontosabb és elsődleges feladata az árufeltöltés, azaz az áru kijuttatása a raktárból és a polcokra való feltöltése (ebből kifolyólag hívják a hiper dolgozóit árufeltöltőnek, habár ez az elnevezés megtévesztő, mivel ennél több dolga van egy alkalmazottnak; erről azonban később). Az áru feltöltéséhez lehet különböző segédeszközt használni, például béka, fellépő, stb. Az alkalmazottnak ügyelnie kell arra, hogy az árufeltöltéssel ne okozzon fennakadást a vásárlásban (például ne zárjon le egy sort), s a szemetet is megfelelően el kell helyeznie. Az árufeltöltéssel kapcsolatos a raktár rendbentartása is, mivel a már ki nem férő árut megfelelően el kell helyeznie, s az esetlegesen kiférő áruhoz is hozzá kell férnie. Ehhez szükséges a raktárban a raklapok megfelelő átforgatása, fel- illetve letargoncázása, a targoncázáshoz pedig a raktárfolyosók tisztán, raklapmentesen tartása, valamint a szemét elhelyezése a megfelelő konténerben.

Az alkalmazott második számú feladata az osztálya rendben tartása, tisztítása és rendezése. Bizonyos időközönként végig kell menni a sorokon, helyre kell pakolni a termékeket, össze kell gyűjteni, meg kell javítani vagy leselejtezni a megrongált termékeket, át kell vizsgálnia a polctetőn található készletet (ha van). A rendezés során felmerülő fogalom a facing, ami azt jelenti, hogy ha egy polcon csak kevés található egy adott termékből, akkor azt előre kell húzni a polc elejére, hogy olyan hatást keltsen, mintha tele lenne.

A címkézés és a megfelelő táblák kirakása is az alkalmazott feladata. Egyrészt az árváltozásokat kell kezelnie, másrészt a hiányzó címkéket ki kell nyomtatnia, s ki kell helyeznie (mindezt célszerű a rendezés alatt). A meglévő cimkéket is ellenőrizni kell bizonyos időközönként, hogy jó ár szerepel-e rajta. Mindez azért fontos, hogy az áreltérésből adódó esetleges vásárlói kifogásoknak elejét vegyék.

Utoljára, de nem utolsósorban az alkalmazott feladata a vevő segítése, kiszolgálása is. Ez a funkció területenként változó: élelmiszer-területen inkább az árufeltöltés dominál, de nem-élelmiszer területen jelentősen nő a vásárló tájékozódási igénye, s ezáltal ott erre is figyelmet kell fordítani. A háztartási felszerelésen, az elektronikán, s a bútoron pedig az árufeltöltés szerepe minimálisra csökken, s a vevő kiszolgálása az elsődleges feladat; nem véletlen, hogy az itt dolgozókat eladóknak hívják, s sokszor magasabb bérük is van, mint az árufeltöltőknek. A telefonon felmerülő kérdések megválaszolása is sokszor az alkalmazott feladata.

Vannak speciális feladatok is, amik egy-egy időszakhoz köthetőek: például minden reggel vagy este a visszáru (a vevők által szanaszét hagyott áru) szétválogatása, s visszavitele; évente kötelező leltár, s ezen való részvétel; extra kihelyezések (például bejárat) építése és lebontása, a szállítói visszáru kezelése, stb.

A kasszázás az alkalmazotti munka egy speciális területe, s ezen belül is vannak (al)területek: például a vevőszolgálat, az üvegvisszavétel, a hitelintézés, vagy a házhozszállítás intézése. A pénztárosoknak nincs olyan sokrétű feladata, mint az árufeltöltőknek; nekik egy dolguk van: a blokk hiánytalan, precíz kiállítása, s az ezen szereplő összeg pontos beszedése.Vannak speciális munkák is, például az igazgatás (például személyzeti osztály, kontrolling), az áruátvétel, a dekoráció; nekik mind-mind egyedi munkakörük van.

Gondoltad volna, hogy egy egyszerű alkalmazottnak ilyen sokrétű feladatköre van?
 

A mai gazdasági helyzetben, amikor a válság hatására sorra szűnnek meg a munkahelyek, felértékelődik a hipermarketekben dolgozók viszonylag stabilnak mondható helye. De mielőtt mi is erre adnánk a fejünket, mit is kell tudni ezekről a pozíciókról?

Aki dolgozott már kereskedelemben, az tudja, mit jelent a "kereskedelmi munkarend": bizony nem a hétfőtől péntekig, nyolctól négyig tartó munkát (mondjuk hol van már ilyen?). A munka általában három műszakos: a reggeles műszak reggel 5-től tart délután 2-ig, a délutános műszak 2-től este 10-ig, az éjszakás műszak pedig este 10-től reggel 6-ig (+- 1 órás eltérések lehetnek). A rossz hír az, hogy mind a három műszakban kell dolgozni, ritkán van olyan, hogy valaki csak délutános (talán csak az éjszakásoknál van ilyen kitétel néha), tehát előfordulhat, hogy valaki egyik héten délelőttös, másik héten délutános, harmadik héten pedig éjszakás. Sőt, rosszabb esetben az is, hogy egyik nap délelőttös, másnap délutános, harmadik nap pedig éjszakás (persze a munkáltató köteles betartani a munka leadása és felvétele közötti minimum 11 órás pihenőidőt). Ebben a munkarendben igen nehéz például megoldani a gyerek hazahozatalát az óvodából fix időpontban, vagy a heti rendszeres délután fél hatos nyelvtanfolyamot. A munkaidő letöltését számítógépen (blokkolással) vagy jelentléti íveken vezetik, s ezt kötelesek bemutatni a munkavédelmi felügyeletnek is, ezért az ezzel való visszaélés (pl. munkaidőn kívüli munka) nehéz (de sajnos előfordul).

A kereskedelmi munkarend másik sajátossága a szabadnapok nem szokványos elosztása. "Normális munkahelyeken" a szabadnap szombat-vasárnap, a kereskedelemben azonban ez elég ritka. A héten persze jár a két szabadnap, de erre csak olyan megkötés van, hogy a két szabadnapnak egymást követő napra kell esnie (pl. kedd-szerda) vagy az egyiknek vasárnapra kell esnie (pl. csütörtök-vasárnap). Mivel a szombat kereskedelmileg fontos nap, ezért ritka, hogy valaki épp szombaton szabadnapos; az engedékenyebb hiperek havonta egy szombat-vasárnapot engednek, a kevésbé engedékenyek még ennyit sem. Persze be kell tartani azt a szabályt is, hogy a dolgozó maximum hat napot dolgozhat egyhuzamban, tehát ha valaki kedd-szerdán szabadnapos, akkor a következő héten az egyik szabadnapját meg kell kapnia hétfőn vagy kedden. S ha valaki kegyetlennek tartja ezt a munkabeosztást: a "nagy fejlett nyugati" Írországban például hetente egy szabadnap a kötelező, s az égvilágon semmi megkötés sincs, hogy annak mikorra kell esnie.

A szabadságolás nagyjából ugyanúgy zajlik, mint a többi munkahelyen, annyi megkötéssel, hogy decemberben már ritkán adnak ki szab$adságokat az erős karácsonyi szezon miatt, s a két ünnep (karácsony-szilveszter) közötti szabadság is igen ritka. Viszont gyakoriak a január-februári szabadságok, mivel ebben a két hónapban a forgalom kisebb, mint az év többi részében.

A kereskedelmi munkarend sajátossága a "moduláció", azaz korántsem mindig fix a heti negyven óra, lehet ez az egyik héten 38, a másikon 42, a lényeg, hogy meghatározott időszakon belül ki kell jönnie a 40-es átlagnak. Ennek a kereskedelmi szezonok miatt van jelentősége: a húsvét előtti hetek forgalmilag erősek, s itt a munkáltató alighanem heti 42-44 órát fog kérni, utána viszont elég a heti 38-36 óra is. A részmunkaidősöket viszont ez ritkán érinti.

Vezetői szempontból a helyzet sokkal rosszabb, mint alkalmazottiból. A nyolcórás munka felejtős: az elvárás napi 10-12 óra, s a túlórát nem kötelesek fizetni (a vezetői tisztségviselőkről szóló törvény alapján). A műszakolás itt nincs olyan élesen jelen, mint az alkalmazotti pozícióban, de ügyelet alkalmával ugyanúgy korán-későn kezd a vezető, mint az alkalmazott. Szabadnapok szempontjából is rosszabb a helyzet: könnyen előfordulhat, hogy a vezetőnek csak heti egy szabadnapja van, vagy még annyi sem. Mivel a vezetőknek nem kell blokkolni, gyakorlatilag semmilyen nyilvántartás sincs a bentlétükről, ezért olyan könnyű ezzel a helyzettel visszaélni. Remélhetőleg ezt a problémát előbb-utóbb megoldják a törvényhozók.  

A következő posztban azzal fogunk foglalkozni, mit kell csinálni egy hiperben az alkalmazottnak.
 

A Woolworth brit áruházlánc összeomlása kapcsán az újságok gyakran emlegetik azt a tényt, hogy az angolszász világban ilyenkor a nagy kiárusítás időszaka van, sokszor 50-95%-os árengedménnyel. De mi is ez a nagy kiárusítás, s nálunk miért nincs ilyen?

Az angolszász kereskedelmi világban két nagy szezont (pontosabban kollekciós időszakot) különböztethetünk meg: egyrészt van a tavaszi-nyári (spring-summer, röviden SS), valamint az őszi-téli (autumn-winter, röviden AW). Ennek kialakulása alighanem az igen erős pozíciókkal bíró textiliparnak köszönhető: más ruhára volt szüksége az embernek tavasszal-nyáron, valamint ősszel-télen. Ez a szemlélet átterjedt a többi iparágra is (pl. ősszel kelendőek a télapós bögrék, nyáron viszont az egyszer használatos dolgokat érdemes erőltetni), s ebbe sikerült beilleszteni a tavaszi-nyári kertészeti szezont, valamint az őszi-téli karácsonyi dekorációs illetve játékszezont.

A tavaszi-nyári szezon január végén kezdődik, az őszi-téli augusztus végén. Ez azt jelenti, hogy az áruházaknak erre az időpontra el kell adniuk az előző szezon termékeit, hogy helyet csináljanak az új szezon termékeinek. Ennek megfelelően a téli kiárusítást meg kell kezdeni karácsony után, s mindenképpen be kell fejezni január végére, s ugyanígy, a nyári kiárusítást el kell kezdeni július végén, s augusztus közepére be kell fejezni.

A kiárusításnak három, egyhetes szakasza van: az első hét általában 30-50%-os engedmények tartalmaz, s ezt hívjuk (big) sale-nek ("a nagy kiárusítás"). A második héten a maradék készlet árát leütik 50-75%-ra, s ez a further reduction időszaka (további leárazások), a harmadik héten pedig akár 90%-os leárazás is lehetséges (már ami maradt), ez a final reduction (a végső leárazás).

Magyarországon nem alakult ki ez a rendszer, s ennek három oka van:
1. Magyarországra inkább az "európai" kereskedelmi rendszer jellemző, azaz itt egy lánc kevésbé központosított, mint az angolszász országokban, jóval nagyobb szerepe van a helyi kereskedelmi vezetőnek. Ennek megfelelően a szezonok lecsengetése helyileg történik, kevésbé országos szinten.
2. Magyarországon sokkal többet alkalmazzák a visszáru intézményét (értsd: a többlet- illetve felesleges készletet visszaküldik a szállítónak), mint az angolszász világban, ahol jellemzően "stock-ot" (készletet) vesznek visszáru nélkül. Ennek megfelelően a felesleget nem kell kiárulni: visszaküldik a szállítónak, aki eltárolja, s a következő szezon elején újra eladja.
3. Magyarországon jóval kisebb árréssel dolgoznak, mint a nyugati országokban. Ennek több oka van: egyrészt nagyobb a verseny, másrészt a vásárlók jóval árérzékenyebbek, mint nyugati társaik, s kisebb árrésből nehéz akár 50%-os árengedményt is adni (hogy ne menjen az eredmény rovására). S itthon ismeretlen az RRP, azaz a gyártó által javasolt kereskedelmi ár, ami gyakran erősen túlzó (s törvényileg nem lehet ehhez képest kedvezményt megállapítani), miközben ezt a nyugati országokban előszeretettel alkalmazzák.

Persze ez nem jelenti, hogy Magyarországon ne lennének kiárusítások, de ezek főleg a nem visszáruzható termékekre terjed csak ki (a hipereknél ez a saját import). S itt sem úgy történik, hogy egyszerre csinálnak egy nagy kiárusítást, hanem fokozatosan, lassan mennek lejjebb az árak (lefölöző magatartás), s akár már szezon közben is alkalmazzák, ha látszik, hogy túl sok lesz a készlet (nem fogják tudni eladni a végére). Persze a szezon legvégén itt is lehetnek drasztikus árcsökkenések, de ezek már csak kis mennyiségre vonatkoznak, s hamar elkapkodják.

Szóval: kiárusításra fel!
 

Kicsi apura az ing? Hugica mástól is megkapta ugyanazt a CD-t? A nagymama két nap alatt tönkrevágta a Nintendo Wii-t? Lássuk, milyen lehetőségeink vannak ezen problémák orvosolására karácsony után!

Két esetet különbözethetünk meg: vagy elromlott az a valami, vagy pedig nem kell. Az első esetben a kereskedő vagy a szervíz köteles jótálni a garanciajegy alapján, a második esetben pedig téves (nem tévés!) vásárlásról beszélünk.

Ha a termék elromlott, akkor a vásárlástól számított három munkanapon belül ahhoz a helyhez kell fordulnuk, ahol vásároltuk, három napon túl pedig a garancialevél által megjelölt szervízhez. A vásárlónak minden esetben rendelkeznie kell vásárlást igazoló blokk-kal vagy számlával, valamint az érvényes, lepecsételt garancia- vagy jótállási jeggyel. Éppen ezen okból nem szerencsés a garanciajegyet utólag postán kiküldetni, mindig a helyszínen a vásárláskor pecsételtessük le. Hogy a javítás alatt a szervíz gondoskodik-e cseregépről vagy sem, illetve milyen áron teszi ezt, az cégfüggő. Akit ez a téma bővebben érdekel (mert ennél azért valamivel bonyolultabb, pl. beszélhetünk szavatosságról; van-e mindenre jótállás, illetve hogy vitás esetekben kinek kell bizonyítania, hogy kinek a hibájából romlott el a gép), annak ajánlom a következő honlapot: http://tudatosvasarlo.hu/cikkek/51. De az esetek 99%-ban a fent vázolt út működik.

A téves vásárlásról akkor beszélünk, amikor a vásárló meggondolja magát, s szeretné visszavásároltatni vagy kicseréltetni a terméket. Hogy meg tudja-e ezt tenni, az áruházfüggő, még pontosabban ügyeletesfüggő (van, aki mindent visszavesz anélkül, hogy ránézne, van, aki mindig kifogásokat keres, s semmit nem hajlandó visszavenni). Alapesetben frissárut - érthető okokból - nem vesznek vissza, s ruhaneműnél is lehet arra hivatkozni, hogy pl. higiéniai okokból nem veszik vissza (pl. használt bugyi), valamint a méretre igazított ruhákat sem szokták visszavásárolni. A szerzői jog alá eső termékeket (pl. CD, szoftver) szintén nem köteles a kereskedő visszavenni. Ezeken az eseteken kívül azonban, ha a termék eladható állapotban van (értsd: vissza van csomagolva az eredeti csomagolásába, s kinézetre nem volt használva), valamint a vásárló rendelkezik a vásárlást igazoló bizonylattal, nem szokott problémát okozni a termék visszavétele vagy cseréje.

Nézzünk néhány kivételt (ami ugyebár a mondás szerint erősíti a szabályt):
1. Ha nincs meg a vásárlást igazoló bizonylatunk, akkor is lehetséges a termék visszavétele abban az esetben, ha az adott terméket csak az adott hiper forgalmazza, hiszen ebben az esetben a vásárlás helye egyértelmű (pl Tesco value csavarhúzó)
2. Nézzük az 1-es pontban vázolt esetet, azzal kibővítve, hogy a terméket több hiperlánc is forgalmazza, de nekünk nincs meg a blokkunk. A hipermarket ilyenkor a termék visszavételét visszautasíthatja, azonban ha a hiper is forgalmazza ezt a terméket, akkor nem biztos, hogy vissza is fogja. Meg kell próbálni, hátha sikerül! (Sikertelenség esetén azonban nem érdemes az asztalt verni.)
3. Mi a helyzet, ha nincs garancialevél, s a termék elromlott? Nagyon gyakran előfordul ez a hiperek sajátmárkás termékeinél, s sok esetben szervíz sincs, aki szervizeli őket. Ebben az esetben az áruház köteles a terméket megjavíttatni, ha nem lehetséges, akkor kicserélni, illetve visszavásárolni. A blogokon gyakran említett auchanos Nintendo-utánzatra is ez a sors vár, ha elromlik :-)

Ajándékoknál kényes ez a blokk-téma, hiszen az ember nem szereti odaadni a blokkot az ajándékozottnak. Ilyenkor őrizzük meg a blokkot mi magunk, s hívjuk fel a megajándékozott figyelmét, hogy ha a termékkel problémája lenne, akkor mi fogjuk a problémát orvosolni.

Vitás esetekben - ha úgy érezzük valóban igazunk van - érdemes beírni a vásárlók könyvébe, amire (a közhiedelemmel ellentétben, mármint hogy nem is olvassák) a hipermarket illetékese válaszolni fog. Ha felügyeleti szervhez szeretnénk fordulni, akkor szintén kérjük el a felügyeleti szerv címét és telefonszámát (a legtöbb hiperben nem kell kérni, ki van írva a vevőszolgálaton).

És mindenkinek nagyon boldog karácsonyt!

 

Úgy alakult, hogy december 24-én dolgoznom kellett. Hát, mit mondjak? Egész nap állt a sor, millió ember, s mikor zártunk (este hatkor), úgy kellett a vásárlókat kitessékelni az áruházból. Nem árulunk élelmiszert, csak ruhákat, sporteszközöket, és háztartási felszerelést, de minden mindegy volt, este 6-kor elképesztően fontos volt megvenni azt a szőnyeget/rövidnadrágot/kispárnát, biztos nem volt rá idő az év többi részében. Ezt PONT szenteste kellett. Hangsúlyozom, ez nem Magyarországon történt.

Habár onnan is vannak jó történeteim. Karácsony előtt rendszeresen megkérdezték az emberek:

- Nyitva lesznek 25-én?
- Nem.
- MIÉRT NEM?
A hangsúlyt sajnos nem tudom visszaadni.

Mi történt? Miért nem lehet kibírni pár napot hipermarket nélkül? Különösen a karácsonyt. Már semmi sem szent?

Az a baj, hogy sok embernek nem azt jelenti a hipermarket, amire valójában kitalálták (hogy bevásároljanak), hanem valóságos családi program lett mászkálni a sorok között fél napokat, s tömni a bevásárlókosarat olyan dolgokkal, ami amúgy nem is kellene. Nekik azért rossz a karácsony, mert ezt a közösségi programot elvesztik, kénytelenek otthon ülni a családdal, s nézni egymást (micsoda képtelenség ez karácsonykor!). Egyesek verseket írnak hiperláncokhoz (erre is volt példa), valósággal azonosulnak vele, s nem bírnak meglenni nélküle. Nekik valóságos átok az ünnep, s alig várják a szombati nyitást, hogy reggel 6-7-kor végigpiszmogják az akciós paradicsomot.

Miért van az, hogy az emberek már annyira konzumidióták, hogy nem bírnak meglenni egy napot sem hipermarket, thm és egyéb nélkül? Mondják, hogy a vasutassztrájk olyan nagy bosszúságot okoz - képzeljük el, mi lenne, ha a hiperek és szupermarketjeik sztrájkolnának! Kitörne a forradalom! Világ fogyasztói, egyesüljetek!

S a konzumidióta vásárol. Ha nincs pénze, akkor hitelre. "Te mit kaptál karácsonyra?"- "Akciós THM-et". "De akkor is megveszem azt a mocsok plazmatévét, hiszen már mindenkinek az van, ráadásul a tévében is reklámozzák, meg hát milyen ócsó! Inkább nem eszek!" S fizeti a törlesztőrészletet hónapokig, s higyjétek el, akkor is meggyőzi magát arról, hogy milyen jó vétel is volt, ha a képe rosszabb, mint a húszéves Videotoné. Mert a konzumidióta képes megmagyarázni mindent.  

Nem tudok megoldást, ez sajnos egy ilyen világ. Csak a tüneteket tudtam leírni.

Mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánok.

A hiperekkel kapcsolatban sok panasz van; valószínűleg a legtöbb ezek közül arról szól, hogy nem azt az árat blokkolták le a kasszánál, amit a kedves vásárló a cimkén látott. S rögtön jönnek az összeesküvéselméletek: azért csinálja ezt a hiper, mert sokan nem veszik észre, s 100 Ft tévedés 1000 vásárló esetében már 100.000 Ft, ez pedig szép pénz, nem? Mi az áreltérés oka?

A hiperekben két rendszer működik párhuzamosan: az egyik a vállalatirányítási rendszer, a másik a pénztárrendszer. A vállalatirányítási rendszer megfelelő menüpontjában az arra illetékes személy (lehet a beszerző, de lehet az osztályvezető is) beállítja az árat (mert például akciós lesz), de ebből a vásárló semmit nem lát, amíg át nem töltődik a pénztárszerverre. Ez az áttöltés egy meghatározott időpontban történik, akkor, amikor nincs szükség a pénztárszerverre (például amikor az áruház zárva van). Hogy mi az értelme ennek? Így meg tudják akadályozni a visszaéléseket, például hogy valaki 2 percre levigye a színes tévé árát 10 Ft-ra, megvegye, majd az ár visszaálljon az eredetire, valamint azt is, hogy boldog-boldogtalan játszadozzon a pénztárszerverrel, nem kevés kellemetlenséget okozva a pénztárosoknak. Persze bele lehet nyúlni a pénztárszerverbe is (például ha észlelik, hogy az újságban meghirdetett akciós ár nem jól lett beállítva), ehhez viszont felsővezetői írásos engedély kell, s a rendszergazda tudja egyedül végrehajtani. Ezzel a módszerrel megfelelően lehet dokumentálni, hogy ki, mikor, s miért állította be az adott árat.

Mikor az árváltozás érvénybe lép, s a pénztárszerverben is él, akkor a rendszer automatikusan lenyomtatja az új cimkéket, amit az osztályos alkalmazottnak minél hamarabb ki kell raknia. S itt kezdődnek a problémák: ha az osztályos alkalmazott elfelejti ezt, nem találja az adott terméket, vagy nincs is az osztályon senki, s rábízzák egy másik osztályos alkalmazottra a cimkék cseréjét, de ő meg szintén nem találja a termékeket - mind-mind ahhoz vezet, hogy nem megfelelő ár lesz feltüntetve. Ha a cimkén lévő ár magasabb, mint a termék valódi ára, azzal a vásárló jól jár, a hiper viszont elveszti az árelőnyből fakadó esetleges forgalomnövekedést. Ha a cimkén lévő ár alacsonyabb, nos akkor kezdődnek a gondok. 

Mi a teendő akkor, ha áreltérést tapasztalunk? Először is, felesleges üvöltözni a kasszással, ő nem tehet semmiről, a számítógép a magasabb árat fogja blokkolni, mivel azt adja neki a pénztárszerver. Valószínűleg a vevőszolgálatra fog irányítani bennünket. A vevőszolgálaton ellenőrizni fogják a cimkét vagy dekorációt, s ha igazunk van, visszaadják a különbözetet. 

Nagyon sok probléma abból adódik (az esetek mintegy 90%-a!), hogy az adott cimke nem arra a termékre vonatkozik, hanem egy másikra. Ez sokmindennek lehet a következménye: nemtörődöm alkalmazott betöltötte az olcsóbb tej helyére a drágábbat, vagy a kevésbé kedves vásárló olyan szinten széttúrta a termékeket, hogy nem lehet kiigazodni a polcokon. Mindkettő nagyon kellemetlen és zavaró tud lenni, főleg, ha a cimkén lévő termék nagyon hasonló a fizikailag nálunk lévő termékhez. Ebben az esetben a vevőszolgálat csak ritkán ad vissza árkülönbözetet. Amennyiben nem találjuk indokoltnak a vevőszolgálat döntését, kérjük az ügyeletes menedzsert, vagy írjunk be a panaszkönyvbe.

Mit tehet a vásárló, hogy kiküszöbölje ezeket a problémákat? A legfontosabb, hogy gyanúsan alacsony ár esetén használjuk az árleolvasót! Másik jó módszer, ha a cimkén vonalkód is van, akkor ellenőrizzük, hogy egyezik-e a terméken lévő vonalkóddal (ez csak 90%-os biztonsággal működik, mert bizonyos termékekhez csak egy cimke tartozik, mégis más-más kóddal van ellátva; gondoljunk csak a játékautókra, ahol más a kódja a Mercedesnek és a Ferrarinak, mégis ugyanaz a cimke tartozik hozzá, például játékautó 1:43 modell, s ugyanaz az ára is). Műszaki termékeknél pedig érdemes megkérdezni az eladót is, mert könnyen kiderülhet, hogy a nagyon jó árhoz egy nagyon rossz minőségű termék tartozik...

Az áruházak is próbálnak védekezni az áreltérések ellen: egyrészt minden osztály végez árellenőrzéseket, valamint az áruháznak is van árellenőrző csapata, akik egy erre alkalmas készülékkel felmérik az osztályok cimkézettségét. Az elfogadható eredmény 99% felett van (ez egy ötvenezer termékes hiper esetében azt jelenti, hogy 500 hiba lesz!). A széttúrt termékekre pedig a megoldás a bizonyos időközönkénti rendeztetés, amikor az alkalmazott végigmegy az osztályán, s rendet tesz (igaz, ennek eredménye sajnos nem tart sokáig...).

Nem csak a vásárlónak rossz, ha áreltérést tapasztal, hanem az áruháznak is kellemetlen. Ne felejtsük el, ha egy vevőt átvágtak valahol, nem biztos, hogy visszatér máskor is vásárolni, s ha ismerőseinek is elmeséli, akkor valószínű ők is boltot váltanak. S ez - visszatérve a cikk elején lévő példához - nem ér meg 100 Ft-ot.

Egy hiper sokmindenben különbözik egy átlagos városi piactól, egy fontos dologban azonban hasonlít: olcsón vesz, s drágábban elad. Most a hiper vásárlásaival fogunk foglalkozni, ezen belül is azzal, hogy kitől vásárol, s milyen feltételek mellett.

A hiper vásárlásai abban különbözik a mi mindennapi vásárlásainktól, hogy sokkal alaposabban felméri a piaci helyzetet. Mi (az átlagos vásárló) bemegyünk az egyik boltba, megvesszük amire szükségünk van, majd megyünk a másikba, hasonlóan cselekszünk, a végén hazamegyünk, s élvezzük az eddig megvásárolt élvezeti cikkek élvezeti értékét. A hipermarket kereskedő cég, azaz nem végfelhasználóként van jelen a piacon (általában), s ezért nem csak azt veszi meg, amire szüksége van, hanem kialakít egy termékválasztékot (a vásárlók igényeinek megfelelően), s erre próbálnak meg válaszokat adni, azaz termékeket keresni a piacon. Ezen a piacon a beszállítók versenyeznek, s próbálják meggyőzni a hipert, hogy az ő termékük legyen a megfelelő válasz az termékpaletta egy adott elemére. Mivel ugyanazt a terméket több cég is gyártja, ezért a hiper különböző kritériumokat fogalmazhat meg a cégekkel szemben. Miért fontos ezt kiemelni? Mert sokan elítélik a hipereket, hogy például polcdíjat, extra marketingköltséget és halasztott fizetést kér a beszállítótól, pedig ez inkább csak egy olyan szűrő, mellyel kiszűrik a komolytalan jelentkezőket.

Ha egy cég be akar szállítani, sok költséggel és nehézséggel kell szembenéznie. Először is a hipereknek megvannak a saját beszerzői körük, akik közvetlenül a termelőktől képesek megvásárolni az árut nagy mennyiségben, s ezáltal igen jó árat tudnak elérni. Ha a beszállító nem termelő, hanem szintén kereskedő cég, pl. nagykereskedő, akkor ezzel mindenképpen számolnia kell.

A beszerző először is terméklistát kér a beszállítótól. Korántsem biztos, hogy a lista összes termékét forgalmazni fogja a hiper, mert lehet, hogy más forrásból olcsóbban tudja beszerezni, inkább csak szemezgetni fog a listából. A beszállító érdeke, hogy ez minél több termék legyen, mert különben csak úgy éri meg a céget belistáztatnia a hiper szállítói közé. Ugyanis van a belistázási díj, amit azért fizet a beszállító, hogy a továbbiakban nyilvántartásba vegyék a hipernél, s termékeinek megadják a lehetőséget a rendelhetőségre (itt kérem a kedves olvasót, hogy a bizonyos díjak elnevezését ne vegye készpénznek, mert minden hipernél más - a logikát figyeljétek!). Ezen felül jönnek az egyéb finomságok: például termékbelistázási díj (termék rendelhetővé tétele) polcpénz (hogy a terméket választékban tartsa a hiper,s valóban kirakja), áruháznyitási hozzájárulás (egy ilyen szerződés csodálatosan van megfogalmazva, egy beszállító érezze magát megtisztelve, hogy a hiper új áruházat nyit, hiszen ezzel a beszállítónak is nő a forgalma), marketinghozzájárulás, bizonyos időnként kötelező akciós árakat adni, stb. Ezek a költségek egyszeri, fix költségek, s milliós-tízmilliós nagyságrendről beszélünk. (Ezeket a dolgokat az állam nem jó szemmel nézi, ezért egyre inkább beépítik az átadási árba.)

Az átadási áraknál a beszállítónak adnia kell egy hiper-kedvezményt a listaárból (kb. 30%-kal alacsonyabb, mint amennyiért a partnereinek szállít), tehát ha az adott terméket a beszállító a helyi kisboltnak 100 Ft-ért szállítja, akkor a hiper elvárja, hogy neki 70-ért vigye (nevezzük ezt egyszeres nettó átadási árnak). De ez nem minden! A szállító a fenti fix költségeket és az ezzel felmerülő egyéb költségeit leosztja termékekre, s kiderül, hogy valójában még olcsóbban szállít: ez a kétszeres nettó átadási ár, ami legyen mondjuk 50 Ft (ez az eladott mennyiségtől függ: ha sokat ad el a hipernek, akkor kisebb az ezzel kapcsolatos termékenkénti költsége; ez példánkban termékenként 20 Ft). S még mindig nincs vége: ha a hiper akciót kér, akkor még ennyi sem lesz a valós pénz, amit kap; ezt hívjuk háromszoros nettó átadási árnak (10% esetében - vigyázat, az egyszeres nettó árból kérik a kedvezményt! - már 43 Ft-nál tartunk). S már csak egy csipetnyi ÁFA hiányzik, s kész is az újságos akciós 69 Ft-os ár, amit a kisbolt mondjuk 149-ért ad (mert ő 100-ért veszi, ne felejtsük el).

Megéri-e a beszállítónak megadni ezt a rengeteg kedvezményt? Abban az esetben igen, ha a hiper valóban nagy mennyiségben vásárol tőle, hiszen ezzel segíti a beszállító általános költségeinek csökkentését, a méretgazdaságosság és a hatékonyság javítását. S ami nem igazán működik, pedig jó lenne - a nemzetközi piacra jutást, mivel ezek a hipermarketek több országban is működnek, s ha Pista bácsi KFT-je forgalmazza a legjobb pálinkát a legjobb áron a világon, akkor miért ne lehetne ezt más országban is árulni?

Már két hét sincs hátra, s itt van. Ilyenkor, a karácsonyi szezonban kaszálnak a hipermarketek.

De mi is az a karácsonyi szezon? Gondolom, van akit bosszant, hogy feldíszített fenyőfákat lát és karácsonyi zenét hall már november elején, s felteszi a kérdést: minek ilyen korán kezdeni?

A karácsonyi szezon általában halottak napja után következik, azaz november elején (persze lehetnek eltérések, a mostani munkahelyem a legjobb példa erre, mi szeptember 26-án (!) kezdtük a szezont, igen, mikulással és csingilingivel). Ilyenkor a bejáratokról leszedik a mécsest, a virágokat, s a helyükre a karácsonyi dolgok kerülnek. A karácsonyi szezonon belül beszélhetünk "mikroszezonokról". A novemberi hónap még inkább a mikulásról szól, ilyenkor főként az édességek vannak terítéken, valamint a mikulással összefüggő dolgok (pl. mikulássapka), a hónap közepétől azonban lassan beindul a játék valamint a szórakoztató elektronika forgalma is, de az ekkor realizált árbevétel még csak sejteti a decemberi nagy hajtást. A nagy fordulópont általában november utolsó hétvégéje négy héttel karácsony előtt, ilyenkor ugrik egy nagyot a forgalom, s ekkor kerülnek előtérbe az illatszerek, a karácsonyi teríték, és a karácsonyi dekorációt is ilyenkor kezdik vásárolni az emberek; s három héttel karácsony előtt elkezdődik a karácsonyfaárusítás is. A nem-élelmiszer forgalma ezen a szombaton (december 13) fogja elérni a csúcsot, utána nagyon lassan csökkenésnek indul, míg a karácsony előtti utolsó hét hagyományosan az élelmiszerek forgalmának emelkedéséről fog szólni.

De térjünk vissza az eredeti kérdésre: mi indokolja, hogy a kereskedők már november elején kirakják a karácsonyi árut, amikor szemmel láthatóan nincs még akkora forgalma? A válasz az, hogy a vásárlók már ilyenkor is nézegetik a termékeket, felmérik az árakat, s hogy mit is fognak venni később. Aztán meg decemberben visszatérnek, s megveszik. Olyan ez, mint amikor az egyszeri ember februárban nézegeti a nyaralási katalógust, s azon elmélkedik, hová utazik a júliusi szabadságán. 

És sokszor nemcsak nézegetnek. Egy hipermarketben a novemberi hónap forgalma kb. az éves forgalom 10%-át teszi ki, a december meg 15%-át! (Mindez a szakáruházakban erősebben jelentkezik, ott e két hónap forgalma az éves forgalom 30-40%-át is meghatározza.)

A karácsonyi szezon eredményessége nemcsak a hipermarketnek fontos, hanem a környezetének is. Egy jól sikerült szezon javítja az egész éves eredményt, s ezáltal pozitívabb választ ad olyan kérdésekre, mint például megtartsák-e a szezonra felvett munkaerőt (tudnak-e számára pozíciót ajánlani); másrészről közvetve javítják a magyar gazdaság helyzetét is, hiszen ezek a multik sok hazai kisvállalkozás termékeit is forgalmazzák (az importtermékek mellett). De hogy hogyan, miért, s egyáltalán, milyen viszonyban is vannak a hazai kisvállalkozók és a hipermarketek, erről majd egy másik alkalommal.